Egyszer volt, hol nem volt, az Óperenciás tengeren is túl… Így hangzik a mesék ismert kezdőformulája, amely a királykisasszonyokat, sárkányokat és egyéb mágikus lényeket egy, a valóságtól távoli térbe helyezi el. Ezzel a gyakorlattal szemben dolgoznak Gimesi Dóra mesekönyvei, aki a gyerekek számára ismerős terekbe helyezi a tündéreket, manókat, boszorkányokat.
A Macskaherceg kilencedik élete című kötet Amikor a városban megállt az idő című meséjében a budapesti gyerekek a vízitündér és a kőből faragott királyfi szerelméről olvasva fedezhetnek fel olyan ismerős helyszíneket, mint az Andrássy út vagy a Lövölde tér. A címadó mesében pedig a szegedi gyerekek ismerkedhetnek meg a Móravárosi Manók Titkos Társaságával és a Mátyás téri tündérekkel. Legújabb kötetében, az Amikor mesélni kezdtek a fákban azonban az ismerős terek nemcsak háttérként szolgálnak a fantasztikus lények számára, hanem aktív, a múlt titkait őrző, megelevenedő szereplőkké válnak. „Amikor megjöttek a munkagépek, világgá mentek a fák.” (5.) – kezdődik a történet, amelyben
a Városliget közelében élő Alíz és a majdnem százéves Dédi lakásuk ablakából figyelik a fák pusztulását.
A kivágott fák ugyanis nagy idők emlékeit hordozzák. Ez a történetmesélés apropója, ahogy a négy generáción és négy történelmi koron átívelő történetben Alíz és Dédi egy kivágott nyárfa évgyűrűit érintve időutazásra indulnak a múltba. A kötet, amely a Budapest 150 emlékév részeként született meg, a város elmúlt százötven évét, három történelmi korszakát (a boldog békeidőket, a II. világháborút és a Kádár-korszakot) idézi fel egy generációkon átívelő családtörténeten keresztül, melyet mesei elemek és varázslat színesít. A történeteket a család legidősebb tagja, Dédi meséli el a legfiatalabbnak, a tizenéves Alíznak, aki kezdetben névrokonához hasonlóan kíváncsian veti magát az idő nyúlüregébe, hogy végül, a kötet zárásánál, a történetek továbbmesélőjévé és új narratívák megalkotójává váljon.
Ahogy a természet és az öreg nyárfa őrzi az emlékeket, úgy öröklődnek tovább a családi históriák.
Szemben az állandóan hangsúlyozott felgyorsuló világ és az egymástól egyre jobban eltávolodó generációk toposzával, a kötetben a legfiatalabb generáció tagja, Alíz lesz az, aki képes lelassulni és csendes figyelemmel hallgatni a dédnagymama történeteit (a szigorú nagymamával és a szétszórt anyukával ellentétben), így válik méltó utódjává a nyárfa-időgépnek és Dédi történeteinek.
A négy történet jó érzékkel ragadja meg a korszakok hangulatát, miközben végig átlengi őket a varázslat és a szeretet érzése.
A mesékben ezúttal nem tündéreké és hercegeké a főszerep, hanem hétköznapi embereké,
akiket apróbb csodák segítenek a boldogulásban. A Földalatti és a táltos körhintaló című mesében – a boldog békeidők korszakában (a XIX. és a XX. század fordulója) – a technológia és a fejlődés iránti csodálaté a főszerep. Ekkor épült meg Budapesten az első földalatti, melynek mérnöke, Alíz szépanyjának édesapja kihirdeti, csak annak adja lányát feleségül, aki megelőzi a vasutat. Varázslat segíti a fiatal szépanyát, Francescát és szerelmét, a szegény cigány muzsikust, hogy repülő körhintalóval megszökhessenek a gőgös apa elől. Szintén csoda segíti a dédapát, hogy a II. világháború idején napokon keresztül megállás nélkül motorozhasson hegyeken-völgyeken át hazafelé, mert táncot ígért Dédinek. A történeteket a mesei elemek és a valóság keveredése jellemzi.
A varázslatos történetek mögött egy-egy részletben vagy mozzanatban felsejlenek az elmúlt százötven év történelmi traumái.
1945-ben, Budapest bombázása idején a szépapa hegedűje elnémul a rengeteg pusztulás láttán, és majd csak a háború végén szólal meg újra. „Sokan voltak, akiket megharapott a háború, sok volt a gyógyítani való szív, kéz, láb, háztető, erkély, ablak.” (29.) A bombázás végét megünneplő örömünnepre a város épületei is megmozdulnak, hangsúlyozva, hogy nem az emberek az egyetlenek, akik súlyos sebeket szereztek, majd felszabadultak: „Jöttek sebesült falakkal és betört ablakokkal, leomlott kupolákkal és gerendákba fúródott golyókkal, bekötött tornyokkal, beragasztott szemmel, de boldogan, hogy élnek.” (29.) Gimesi visszanyúl a tájversek alapvető funkciójához, miszerint a terek a szereplők érzelmi viszonyait tükrözik vissza.
Budapest nemcsak helyszín, hanem megszemélyesített, élő-lélegző térré válik a történetekben.
Így lesz a hatvanas évek szocialista rendszerének szimbóluma a Bálna a Városligetben című mesében Góliát, a kitömött kékbálna is, akit különleges látványosságként hordoztak körbe a szocialista országokban. A bálna, amely bizonyos legendák szerint CIA kémként érkezett Budapestre, Gimesi meséjében a rendszer kisajátításának és mindent leuraló hatalmának eszközévé válik. Akárcsak Alíz nagymamája, aki kislányként arról álmodik, hogy kalóz vagy világutazó lesz, a bálna is visszavágyik az óceánba, melynek alja csillagokkal teli, akár a világűr.
A meséket belengő varázslatos nosztalgia érzését tovább hangsúlyozzák Rofusz Kinga illusztrációi. Már a kötet legelső oldalai megteremtik a családias, intim hangulatot, ahogy Alíz és Dédi családjának bézs és szürke színekben játszó fotóit nézegetjük. Rofusz jó érzékkel ragadja meg a múlt nosztalgiájának és a meséket átlengő csodáknak a keverékét: a lágy vonalakkal megrajzolt, festménybe hajló, gyakran kétoldalas illusztrációkon a szürke és a pasztell erőteljes dominanciája figyelhető meg, melybe a piros különféle árnyalatai csempésznek életet.
A színhasználat a történetek hangulatát követi:
Pista szépapa és Francesca szépanya regényes szökésének meséjében a piros dominál, míg az 1945-ös bombázás és a hatvanas évek bezártságélményének történetében a sötét és szürke árnyalatok kerülnek előtérbe, a piros csak egy-egy ponton, halovány színfoltként jelenik meg. A legtöbb szín A hely, ahol élünk című történetben található, egyfajta fricskaként utalva a Kádár-kori szürkeségre és kockagondolkodásra, ahol a földhözragadt tanítónő egy aszfaltversenyen igyekszik elnyomni a szabad rajzolás örömét Alíz művészi hajlamú édesanyjában. Ám hiába minden erőszakos kísérlet, egy hirtelen jött eső elmossa a képeket az aszfalton, megállíthatatlan folyamként terítve szét a színeket a korszak szürkeségében.
Az Amikor mesélni kezdtek a fák egyszerre tekinthető folytatásaként, illetve adaptációjaként A százéves kislány című bábelőadásnak,
amelyet 2021-ben mutattak be a Kövér Béla Bábszínházban. Gimesi főszereplője itt is a dédi (Fekete Gizi), aki a Szegedet teljesen idegennek érző, Stockholmból hazaköltöző unokájának (Spergel Anna) igyekszik bemutatni a várost saját emlékein keresztül. Segítségére ezúttal nem egy emlékező fa, hanem egy mágikus, titkos út lesz, amivel visszautazhatnak az időben. A kötet mind formanyelvében, mind megoldásaiban megidézi elődjét. Az előadás nosztalgiáját a megelevenedő régies fényképek, illetve a díszletek építőkockáira ragasztott korabeli városfotók adják. A darab, akárcsak a mesék, a város elmúlt száz évének történetéből mutat meg részleteket: megelevenedik a szép kort megélt, végül elsüllyedt Szőke Tisza hajó, majd felcsendül a Szegedi Szabadtéri híres fanfárja, ahogy az 1933-as Az ember tragédiája-bemutatón találjuk magunkat.
A mesék mozgatórugója ebben az esetben is a varázslat és a szeretet,
ahogy a cél is ugyanaz: megismertetni a gyerekekkel az általuk gyakran látogatott helyek történetét. Ugyanakkor, bár Gimesi két történetet szinte teljesen átemel a kötetbe – a már említett elvágyódó bálna és a szerelmeséhez hazamotorozó ifjú történetét –, az előadás tétje mégis más. Az Amikor mesélni kezdtek a fák esetében Alíz Dédihez és az emlékező fához hasonlóan a történetek továbbmesélőjévé válik, míg a darabban Lizára nem vár ilyen szerep. A mesék nála a kapcsolódás kialakulását és a gyökértelenség érzésének megszüntetését szolgálják, hogy a Svédországból hirtelen kiszakított kislány otthonra találhasson a családi, de számára eddig ismeretlen közegben.
Gimesi Dóra legújabb kötete az emlékezés, a megőrzés és az átörökítés fontosságáról mesél. Nemcsak a családoknak, de az épületeknek, a kitömött bálnáknak és a fáknak is megvan a maguk története, s ezeknek nem szabad feledésbe merülniük.
A történetek átadhatóak, a fákat bár ki lehet vágni, emlékeiket megőrzik az évgyűrűk, akárcsak az épületek.
A mesék ritmusa és a rajzok alaposabb szemlélődést kívánó stílusa a mai felgyorsult világunkkal szemben olyan csendes elmélyülést kívánnak, amely lehetővé teszi, hogy gyerek és felnőtt olvasók közösen ismerkedhessenek nemcsak a város múltjával, hanem akár saját családi történeteikkel, eddig el nem mesélt emlékeikkel.
Gimesi Dóra: Amikor mesélni kezdtek a fák, illusztrálta Rofusz Kinga, Pagony Kiadó, Budapest, 2024.
A borítófotót Chripkó Lili készítette.
